Székelyföldön egy kedves kis városkában, Sepsiszentgyörgyön láttam meg a napvilágot.  Művészeti Líceumban oskoláztam, képzőművészeti ágazaton. Mindaddig, amíg az érettséginek nevezett létra fokát megmásztam, addig gyönyörű tájakat barangoltam be gyermekded lényemmel.
Nagymamám és nagytatám falujában, Dálnokban töltöttem a nyarakat, teleket ahol színeset bugyborékol a rét, s a forrásvíz oly finoman fortyog ki a földből, ahol a széna feszt ropogós és jószagú, s a medve a kert bütüjét ledőjtögette volt perpenceszilváért. S az ülű es leste nagy madár magaslatából a csürkécskéket, s vót, hogy el es kapott vajegyet.

Na s akkoriban az én csóré lábacskámat megcsípte a csihány, s azóta es vakarózik, s addig-addig, míg mára felhúztam a bábukat lábaimra Mókára és Tréfára, hogy ne viszkessenek annyira, hanem járják el a székelynép jóízű mesécskéit. S ha nem es pityókát mesélek, akkor murkot aprítok lapítón, s ha nem es hiszitek el, a cseszle csípjen meg benneteket!

Így van velem ez, nem csak a szájam jár, hanem a lábam is: báboskodni táncházakban, óvodákban, iskolákban, családi napokon, művelődési házakban, fesztiválokon, rendezvényeken, táborokban, babazsúrokon jókedvvel szoktam, kicsiknek-nagyoknak orcájukra derűt lopva!

Mesebeli üdvözlettel: Csernik Szende